tegnap naagyon jó hírt kaptam. Majd kiugrottam a bőrömből és éreztem, hogy újra kisütött a nap. A lelkem boldog volt és letörölhetetlen mosoly ült ki arcomra. Aput haza engedik.
január1-től volt kórházban, és nem sok esélye volt, hogy túléli. És most végre hazajöhet. Igaz kezdetben csak 2 hétre, mert csak így kaphatja meg ingyen a segédeszközöket. Pl. mankó, járókeret, tolókocsi... Aztán megy vissza rehabra. De már ennyit elértünk. Már biztos, hogy túléli. Már nem adhatjuk fel. Ha kell én cserélem alatta a pelenkát is. Mert ugye a bal lábát combközéptől levágták. És kitudja mikor tanul meg önmagától kimenni WC-re. Ha végre itthon, lesz minden rendbe jön.
Nagyon hiányzik. Folyamatosan bőgök örömömben. Mindig azt mondták, hogy nincs sok esélye túlélni. Az orvosok folyamatosan azt mondták, hogy 50% alatti esélye van. Hát kapja be a világ!!! ÉN TUDTAM, HOGY EGYSZER MÉG HAZA FOG JÖNNI!!!!
APU ÉS ÉN:
